Apával ma valahogy nem bírtunk egymásra hangolódni... Végül valami félreértés folytán elindult egyedül a nagy havazásban a közeli parkba síelni. A gyereket rámhagyva.
Hát ez azért nem így megy ám!
Sikerült még telefonon időben elcsípnem, szegényem visszafordult. Ingerülten kérdezte, mégis, mi a nyavalyát szeretnék? - hát mit? hogy vigye ki a gyereket a parkba. Amíg én megfőzök !
De hát ha a egyszer a gyerek nem akar menni, értsem már meg!
Jó, jó, a gyerek nem akar kimenni, de azért mégsem ő dönt!
Megkérdeztem kismanót, hogy volna-e kedve a ház mögött kicsit a hóban játszani apával. Volt. Hurrá.
Türelmesen felöltöztettem, sapka, sál, kesztyű is került, félsiker, fiúkat sikerült kitoloncolni a hóba!
De apa addigra már minden reményét elveszítette, hogy kismanóval vagy velem valami közös nevezőt találjon...
Kedvetlen arccal csúszkált a nem éppen sípáláynak mondható kertben - és félszemmel leste a fiát, hogy az hogy hempereg a hóban...
10 perc után megelégeltem a dolgot, és ismét közbeavatkoztam. Fiúk, mindjárt indul a villamos, síléceleket felnyalábolni, szánkót hónunk alá csapni, nyomás a megállóba.
Kisfiam gyengéden tiltakozott, de én még gyengédebben fogtam a kis kezét és bíztatgattam: olyan jó lesz a parkban! Ott vannak lejtők is, ott sokkal viccesebb szánkózni is!
Anya, jössz te is? - jövök, ha akarod, de akkor még gyorsan vissza kell szaladnom, hogy rendesen felöltözzek, nézd, csak egy bundát és egy csizmát kaptam magamra - ebben nem lehet szánkózni meg síelni.
A szánkót én cipeltem utánuk - mire a villamosmegállóba értünk, kisfiam megbarátkozott a helyzettel - anya, nem baj, ha nem jössz. Majd apával síelünk.
Na, a villamoson végre felderült mindkettejük arca. Megérte a lótást-futást.
Mire hazajönnek, kész a friss, illatos, fokhagymás paradicsomleves! :)
