Andris olyan hihetetlen izgalommal cipelte a kis bőröndjét nagymamáék autójába az indulás reggelén, hogy öröm volt nézni. Kicsit féltve engedtem el, hiszen köhögött is előző éjjel, de a lázas készülődés meghatotta a szívemet, és apa is megígérte, hogy nagyon vigyázni fog rá.
Andris aztán kicsattanóan jókedvűen jött haza a három napos kirándulásból, amikor apja hazahozta. Nagymamáék szerencsére majd csak pénteken jönnek.
Sajnos a nagyszülőkkel nézeteink azóta sem közeledtek gyermeknevelés ügyben, és ez burkolt feszültségeket szül. Igyekszünk nagyon mindannyian, hogy ezeket a feszültségeket elviseljük, mosolygunk egymásra és lehetőleg kerüljük a gyermeknevelési kérdéseket....
De sajnos be kell látnom, hogy a lelkem mélyén nem tudom szeretni az anyósomékat. Aki úgy bánik a gyerekekkel általában, ahogy ők bánnak (hadd sírjon, majd abbahagyja!), azt én nem tudom szeretni. Sosem fogom tudni megbocsátani nekik, hogy milyen érzelmileg elhanyagoló módon bántak a saját gyerekeikkel is - a férjemen is látom a sérülések halvány nyomait, ő, ki tudja miért, viszonylag simán megúszta. A testvérei sajnos sokkal jobban megsínylették ezt a dolgot.
Ami Andrist illeti - egyedül azért nem hagyom a nagyszülőkkel. És nevetek a szemem sarkából, amikor látom, hogy kisfiunk milyen kedvesen és hízelegve közeledik nagymamához és nagypapához - ragyog a kis szeme, és addig nem nyugszik, amíg nagymamáék szemében is ki nem gyújtja azt a bizonyos szikrát! Élvezem, ahogy a kisfiam mégis képes emberi érzéseket kicsiholni belőlük. És arra gondolok, hogy nyilván nagymamáék is totál lelki sérültek - azt sem igazán tudják, milyen az lelki kapcsolatban lenni, szeretni valakit teljes szívből - és a kisfiam kedveskedése talán áthatol a lelki páncéljukon, és rájuk is gyógyító hatással van...
Andris bizony arra van kondicionálva, hogy a felnőttek odafigyelnek rá és kedvesek vele! - És ő ezt, ösztönösen, bizony a nagymamáékon is kőkeményen behajtja!! :)
Gátlástalanul felmászik az ölükbe, beszélgetéseket és játékokat kezdeményez velük! Nincs ő ahhoz hozzászokva, hogy egy felnőtt ne reagáljon arra, amit ő kér, vagy csinál! Nagymamáék persze teljesen el vannak hűlve - náluk otthon ilyesmi a kisunokáknak nem jutna eszükbe. Hálistennek anyósomék nem merik megtenni a jelenlétemben, hogy elhessegessék Andrist maguktól...
Ugyanakkor újra és újra elszorul a szívem, ha a másik 3 (vagy 5? ha hozzávesszük a két nagyobbat is) kisunokára gondolok, akik számára nagymamáék megközelíthetetlen lények, akiktől jó szót kapni csak hébe-hóba lehetséges.
Ezek a lelkileg megnyomorított szegény kis gyerekek úgy "játszanak egyedül" a számukra kijelölt játszóhelyen, hogy fél szemükkel sóváran mindig a felnőtteken csüngenek, hátha egy kis szeretetmorzsát tudnának tőlük is kapni.
Így aztán nem tudnak elmélyülni a tevékenységeikben - sem a játékban, sem az alvásban, és jól tudom, hogy ez majd így lesz egyszer a tanulásban és a munkában is. A 4 éves kisfiú most ott tart, hogy ha felnőttek kérdezik, nem válaszol. Szegény gyermek. Mennyi fájdalom lehet a kis lelkében...
Szorongok, ha arra gondolok, hogy távoli családomban érzelmi analfabétákat nevelnek valami homályos indíttatásból... akik potenciálisan antiszociális, boldogtalan, önmagukra és a környezetükre nézve talán veszélyes emberek lehetnek egyszer... És mardos a lelkiismeretfurdalás, hogy nem merek jobban konfrontálódni az anyósomékkal. Gyűjtöm az erőt, hogy megmondjam nekik, hogy mi a helyes és mi nem a gyermeknevelésben. Lehet, hogy veszek nekik egy könyvet... persze, úgysem olvasnák el... A tanításra sajnos általában épp azok a fülek a legsüketebbek, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá.
