Mindenki áradozik a kisfiunkról, hogy milyen szófogadó, aranyos kisfiú.
Ez fontos visszajelzés nekem, hogy ezek szerint tehát jól csináljuk a dolgokat itthon.
Nagyon ritkán mondnunk nemet - amit lehet, azt megengedjük.
De olykor persze elkerülhetetlenek az összeütközések.
Mostanában pl. az üres paplanhuzatba való bebújás a legnagyobb szórakozása - ha apja itthon van, még rá is tesz apa egy lapáttal - hőha, mondja, és felkapja a huzatban sivalkodó kismanót a hátára, mint egy zsákot... Óriási huncutság, elhiszem, hogy élvezik :)
De tegnap apja nem volt itthon, és én egyedül vesződtem az ágyneműhúzással. Úgy ,hogy a kisfiam is ott ugrált körülöttem, és mindenáron bele akart bújni ismét a paplanhuzatba. Sehogy sem értette meg, hogy most nem szeretnék játszani vele, és hogy legyen szíves, ne akadályozzon a munkában.
A végén fogtam kismanót és becipeltem a saját szobájába. Hű, azt a sírást-rívást! Már féltem, mindjárt átjönnek a szomszédok megnézni, hogy ugyan mi történik nálunk??
Végül fogta magát és fülön ütött. Na, akkor elfogyott a türelmem, és erőteljesen lefogtam őt és leültettem a földre. Sőt, még hátra is döntöttem őt a puha süppedős gyapjúszőnyegen.
És bizony beütődött a kis feje, jaj. Én magam is megbántam.
Na, ez aztán anynira fájt neki - úgy gondolom, inkább lelkileg, mint fizikailag, - hogy innentől kezdve nem lehetett már megvigasztalni. Csúnya vagy anya, nem szeretlek! Beütötted a fejemet!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
(és iszonyatos lelki fájdalom, látom a szemében és az arcán - vigasztalhatatlanul sír, elárulva érzi magát, jaj, borzalom!!)
Próbáltam aztán jóvátenni a dolgot - de sajnos, vigasztalhatatlan volt.
Hiába mondtgam neki, ohgy ne haragudjon, nem szándékosan tettem, csak sírt tovább, hogy menjek ki a szobájából és hogy ő elbújik. előbb bebújt a kis IKEAs "közlekedő-szőnyeg" alá, - nemes egyszerűséggel magára húzta - aztán mikor onnan kihalásztam őt, hogy az ölembe ültessem és babusgassam, ezt sem tűrte, fogta és egy másik plédet húzott magára.
Hiába próbáltam mellé fészkelődni, elrugdosott és elszaladt előlem.
Huh, ez bizony nagyon fájt.
Aztán beláttam, hogy most békén kell őt kicsit hagynom és mondtam ohgy oké, kimegyek. Akkor egyenesen lefeküdt a szönyegre és kérte, hogy tegyem vissza rá azt a plédet.
Rátettem. Mondtam, hogy a nappali szobában ülök és várom, hogy ha már nem haragszik rám, akkor bejöjjön. És akkor megnézünk egy filmet közösen.
Naogny hamar jött. De amikor újra szóba akartam hozni azt, hogy ő is kérjen bocsánatot, mert megütött ,akkor újra sírásra görbült a kis szája, és csak a saját fájdalmával volt elfoglalva.
Terhát gyorsan lapoztam - oké, ez így egyszerre sok neki, hogy bocsánatot is kérjen, és meg is bocsásson nekem, tehát inkább legyen az, hogy megbocsásson nekem - de ezt sem lehetett nagoyn szavakba önteni, inkább gyorsan témát váltottam, és közösen választottunk egy filmet.
Nagoyn elfáradt a sírásban korábban - de most mindketten örültünk, ohgy szent a béke, és együtt ültünk a kanapén.
Még azt is hagyta, hogy az ölembe vegyem. úgy ringattam és puszilgattam őt. metr tudom ,hogy fájdalmat okoztam neki.
De hát korábban is így volt ez már - fájdalmat sajnos néha okozni kell. akármilyen nagy sírás-rívás van is körülötte.
Szerencsére apa is hamarosan hazajött, és még neki is panaszkodhatott egy kicsit - bizony, sérült lelkileg a kis drága... Jól esett hallanom, hogy azt mondta az apjának, hogy majd holnap már újra szeretni fogja anyát.
Ma reggel, mikor kérdeztem, hogy van-e még fájdalma - azt mondta, hogy majd kikakálja. és megkérdezte, hogy én is kikakáltam-e?
Persze, én is, nyugattam meg.
