Most már nem probléma egyedül hagyni őt egy kis időre.
Mintha "zsugorodna" a "Mindenhatóság-érzés"ével együtt a "térigénye" is...
Vagyis másképpen fogalmazva nem jön utánam már, mint egy kiskutya, nem igényli az állandó fizikai jelenlétemet a közelében. Már egyedül bemászik a kis etetőszékébe (!! - odahúzza a nagyszéket, majd az etetőtálcára támaszkodva ügyesen beül!!) - és elfogadja a felkínált könyveket, játékokat, és azzal jól elvan, amíg pl. mosogatok.
De a kiságyában is elüldögél már reggelente, amíg mi apjával összekészülődünk, vagy esténként, fürdetés után, villanyoltás előtt, ha látom, hogy még nem tud elaludni.
És olyan édes látni, ahogy aztán ültéből eldől, megkeresi a köréje szótt cumikat, amiket imád szorongatni, és akkor lekapcsolom a villanyt, és kiveszem a kiságyából a könyvet. Jól betakarom, és kinyitom az ablakot. 2 percen belül elalszik.
Azt is szinte félelmetes figyelni, hogy mennyire szófogadó. Szinte egyik napról a másikra a kis hisztisből egy szófogadó, belátó, aranyos, engedelmes, kíváncsiságát önfegyelemmel határok közé szorító mintakisfiú lett!! Na jó, nem mindig, de egyre gyakrabban!
Most például a zongoránál ül. Az előbb felállt, és a húroknál matatott. Persze, hogy felpattantam a géptől, és odaszaladtam hozzá, megijedtem, hogy kárt tesz a hangszerben (ceruzákat dugdos mondjuk a húrok közé), gyorsan megsimogattam a kis buksiját, és határozottan és kedvesen mondtam neki: nem szabad! Erre a kis cumiját rágcsálva szépen visszaült a zongorázós székére, és kicsit tovább püfölte a billentyűket. Most megunta, és a porszívóval viaskodik.
Most ezt is megunta, és az újságok között matat. Odaszaladtam ismét, és a kezébe adtam egy olyat, amit nem bánok, ha kicsit megcincál.
most sajnos viszont a számítógép hátuljánál bütyköl...
kimegyünk ebből a szobából azt hiszem, sürgősen, és áthelyezzük a székhelyünket az ő kis birodalmába... :) Ez az a pillanat, amikor ugyan ellenne egyedül, de jobb, ha nem :)
