Hát igen, mi tagadás, néha kis gyermekem igen fárasztó tud lenni.
De kezdtem megérteni a pszichológiában tanultakat.
Az a lényeg, hogy ha rászólok is, hogy ezt vagy azt nem szabad, nem szabad mérgesnek lennem rá. Nem is szoktam. Inkább nevetek magamban és élvezem a kitartását, az okosságát, ahogy mindenáron megpróbálja azt, ami "lehetetlen", mert anya nem engedi.
Nehéz megtalálni a megfelelő hangnemet. Mert ha az ember túlságosan lágyan mondja, hogy nem szabad, akkor annak talán nincsen foganatja. De az az igazság, hogy megpróbáltam már hangosabban és "keményebben" is, ugyanúgy nem használt, csak még sírt is tőle.
Hihetetlen és töretlen a bizalma bennem.
Ma az volt a kedvenc játéka, hogy felmászott egyedül a támlás székre, és onnan a "magasból" "vetette le magát" a földön kis jógapárnán ülő anya ölébe.
Azt a gurgulázó kacagást.... :)
Én is alig bírtam abbahagyni.
A családi együttléteinkben most a határok feszegetése dominál. Unatkozik, és követelőzik. Aztán ha megkapja, amit kért, máris más után nyafog.
Nagyon fárasztó - de nagyon boldog szülők vagyunk. Jutalmunk a kisfiunk gyöngyöző kacagása, lélegzetelállító akrobatamutatványai láttán eláll a szavunk, és igyekszünk őt reptében-estében elkapni.
Nem mindig... Néha hagyom őt a végletekig is lógni valamin, - főleg két bútordarab között, amikor ugyanis kicsúszik alóla a kisszék, ő meg az ablakpárkányba kapaszkodik, hát ugye az fölöttébb izgalmas, hogy hogy fog megoldódni.
Ma például túl sokáig hagytam őt szegényt. Le is esett, és rosszul. Beütötte a kis orrát a falba. Még vérzett is. Azonnal felkaptam, és csucsujgattam. De szidtam is magamat - hogy lehettem ennyire buta, hogy hagytam őt leesni. Az eszemmel persze azt mondom - meg kell tanulnia, és jó, hogy csak iylen kicsit esett, mert semmilyen maradandó nyoma nem lesz a sérülésének, de azért akkor is - talán ezt a kis fájást is meg lehetett volna neki spórolni.
