Na, ma alkalmam adódott kipróbálni amit 2 napja megbeszéltem előre a kisfiammal - hogy ti. ha dühös lesz, az ölemben fogom őt tartani úgy, hogy lecsillapodjon.
Mondanom sem kell, hogy kiabált: "Anya, nem így beszéltük meg, ez túl szoros, ez túl szoros!!"
Mint egy tankönyvből kilépett mintaanyuka megkérdeztem kedvesen - akkor mutasd, hogy lenne jó neked?
Na, erre elszaladt. Viszont nem borogatta a székeket.
Felszaladt az emeletes ágyának a tetejére. Én meg hagytam. Benéztem, láttam, hogy tk. elbújt előlem - és csendben lapít. Mondtam neki, én várok rá, ohgy mikor indulhatunk.
Időre kellett volna valahol lennem... De gondoltam, egyszerre nem lehet helyből olyan nagyot ugrani, hogy ne is dühöngjön, meg el is tudjunk időben indulni. Egyszerre csak egy dolog.
És, hát gondoltam, végül is nem egy nagy tragédia, ha hurcolom őt is magammal egy kicsit (orvoshoz! fizioterapeutához! aki megkezelte a fájós lábamat!) - Legalább megtanulja, hogy annak is vannak következményei, ha ő nem akar időben elindulni...
Mégiscsak unalmasabb anyára várni, mitn az oviban játszani a társakkal...
Tehát ledőltem a kanapéra és vártam, hogy előmerészkedik.
Úgy is lett. A dühe már elpárolgott, a konyhában kent magának egyedül egy szelet kenyeret!! - azt rágcsálta ráérősen, amikor bejött hozzám.
Ezek után szépen türelmesen elindultunk.
Szép türelmesen végigvárta a kezelésemet, kérdezgette a fizioterapeutát, hogy mi micsoda - aztán dolgaim végeztével jókedvűen elbúcsúztam tőle az oviban. :)
