Nem jól kezeltem az ötéves kisfiam dührohamát.
Vagyishát izé - eleinte próbáltam viccesre fogni a dolgot - de amikor megütött és féktelenül rúgkapált, és a szobában a székeket kezdte felborogatni óriási erőbedobással (sajnos ez egy kedvenc módszere), akkor bizony én is bepöccentem. Ez az tk., amit igazán bánok, és pontosan ez az, amit a kisfiam utólag is a szememre hány.
Anya, neked nem szabad dühösnek lenned! - mondja. Mennyire igaza van!
Még akkor is, ha nem nagoyn lettem mérges - hiszen nem kezdtem el üvöltözni és oda sem csaptam a fenekére (juj, Norvégiában, ahol élek, ezt még elgondolni sem szabad!! ) - Éppen csak erélyesen fogtam meg a csuklóját, hogy ne tudjon elszaladni, és ellentmondást nem tűrve fektettem le őt hanyatt a nagy, puha szőnyegen. Így fogtam le őt, és a karjait a teste mellett, hogy ne tudjon megharapni se.
Ez persze nem tetszett neki!
Szerencsére tényleg nem voltam nagyon dühös, képes voltam rá, hogy a kedvéért változtassak a pozíciónkon. Tehát, hogy ne sivalkodjon annyira, magam elé ültettem, és úgy fogtam meg a csuklóit keresztbe, mint ahogy egy kényszerzubbony fogja keresztbe egy őrjöngő ember kezeit, hogy ne tehessen kárt sem magában, sem másokban.
Jó idő telt el így....
Amikor végre lecsillapodott, akkor apa ülében panaszkodott sírva - és dühe is újra fellángolt kissé - , hogy anya erősen fogta meg a kezét! És hogy nem hallgattam rá, hogy ő mit akar... - és keservesen sírt ehhez...
Apa már profi ebben - kedvesen vigasztalta. Én meg, sajnos azt kell mondjam, már nem először, tk. örültem, hogy van, akivel a gyermekem megossza a lelki fájdalmát... Tehát semmi olyan nem történt, amiről ne tudna beszélni. Igazán nem szeretném, hogy majd 30 évesen pszichológushoz járjon emiatt.
Végül mégis jókedvűen sikerült vacsorához ülnünk, és SŐT!!!!!!!!
Nemcsak, hogy hagyta, hogy megpuszilgassam, még bocsánatot is kértem, elismertem, hogy nem kellett volna dühösnek lennem, és megígértem, hogy legközelebb még ennyire sem fogok haragudni rá.
(kezecskéivel pontosan kiméri és mutatja, mennyire volt mérges ő - mitn egy kígyóuborka - és mennyire volt mérges anya - mitn egy hatalmas nagy ebédlőasztal! )
Ami a legfontosabb, hogy vacsora után higgadtan és közösen kitaláltuk, és KI IS PRÓBÁLTUK, hogy "hogy fogom őt legközelebb az ölemben lefogni" úgy, hogy ne fájjon neki, de engem se tudjon megütni. :)
Megállapodtunk, hogy ez így jó lesz. és hogy addig fogom őt így tartani, amíg meg nem nyugszik.
Estére mindketten megnyugodtunk, helyreállt a végtelen szeretet és feltétlen elfogadás.
