Tegnap nagyon nagyot pancsoltunk mi is pont az osloi fjordban. Remekül éreztük magunkat, igaz, én még nem tudok ilyenkor igazán pihenni, inkább minden idegszálammal a gyerekemet lesem, hogy nehogy valami baj legyen.
Magyarul, Andris hiába kapálózott és követelőzött, hogy menjünk be pl. a sziklákig, én csakis és kizárólag a térdemig érő vízben voltam hajlandó játszani vele.
Szerencsére hamar megvigasztalódott és azt játszottuk, hogy a partról beszalad a sekély vízbe hozzám, anyához, aki tárt karokkal várja!!! :)
Aztán este a tévében a hírek:
2 vízben labdázó kisfiú - 9 és 12 éves testvérek - a családjuk szemeláttára fulladtak a vízbe. Amikor a kicsi elmerült, a bátyja utánaugrott, hogy segítsen rajta. Egyikük sem tudott úszni, mindketten megfulladtak azon a részen, ahol hirtelen mélyült a víz.
A partról sokan látták, hogy mi történt, de senki nem mert beugrani - azt mondták, ők sem tudtak úszni.
Mindig szörnyen elfacsarodik a szívem a nyári fulladásos balesetek láttán, hallatán.
Óvatlanság, elővigyázatlanság, a veszélyek fel nem ismerése, és balszerencse.
Hogy lehet szülőként még így tovább élni???
Nincs az a pszichiáter, aki ki tudná dumálni belőlük, hogy ez nem az ő hibájuk volt.
Hogy lehet ezt feldolgozni? elképzelni sem tudom.
És én? Én vajon elég jó szülő vagyok? Én meg fogom tudni védeni Andrist attól, hogy baleset áldozatává váljon?
Mindenesetre az ilyen borzalmas hírek arra intenek, hogy nem lehetek elég óvatos sosem.
