Augusztus közepén elkezdődött az iskolai-bölcsődei tanév.
Én elkezdtem a nyelviskolámat, és Andrist is vittem magammal, úgy mint tavaly, az iskolám bölcsijébe. Ez egyébként egy szenzációs találmány, rengeteg nőnek segít elindulni az életbe. Ő tanul, a gyerekére meg vigyáznak addig.
Tavaly nagyon jó volt a bölcsi - de idén!!
Hát egy rettenet! A kedvenc bölcsisnénijeink már máshova mentek dolgozni - és azok, akik maradtak, minden szakképesítés nélküli bölcsisnéni asszisztensek, minden kreatív ötlet nélkül a legegyszerűbb módon próbálták csitítani a csemetéket - babakocsiban ringatva. Persze, sok új gyerek is volt, akik meg sírtak is kellőképpen az első időkben - ez is nagyon zavaró volt. De hát azért valami játékot is lehetne nekik adni nekik, nem? vagy kedvesen beszélni hozzájuk, foglalkozni velük! - hát erre nem futotta már az energiájukból vagy a rátermettségükből.
Andris annyira rosszul érezte magát, hogy éjjelente átkéredzkedett hozzánk aludni. Szemmel láthatóan igényelte az érzelmi és minden egyéb támogatást, foglalkozást.
2 hetet kellett így kihúzni. Reggelente külön harc volt, hogy üljön be a babakocsijába, annyira tiltakozott, nem akart jönni velem.
Fellélegeztem amikor szeptember 1.vel végre elkezdtük az új bölcsit.
Még nyáron kaptuk meg a levelet, hogy szeptember 1.től Andris végre kapott normális bölcsődei férőhelyet. Na nem egészen ott, ahol kértük, (a lakóhelyünk közelében) - hanem jó messze. Nem baj, csak legyünk már benn a rendszerben, akkor már könnyebb változtatni is.
Nem kis meglepetésünkre náyron aztán kaptunk még egy levelet, hogy mivel csak 5 gyerek fogadta el ezt a "messzi bölcsis" ajánlatot, ezért még további gyerekeket akarnak toborozni, és ebben a toborzási időszakban egyelőre itt leszünk a kerületünkben - mert befogadott bennünket az egyik kerületi bölcsőde, amelyiknek egy "nyitott játszóháza" is működik (a személyzet viszont nem felelős a gyerekekért ,csak a foglalkoztatástért és a felszolgált gyümölcsöt és kávét készítik elő.)
Hurrá, ha csak egy hónapot is a lakóhelyünk közelében lehetünk, már az is nagy nyereség, és különben is, történhetnek csodák, és előfordulhat, hogy a várólistán előrébb lépünk valamelyik kerületi bölcsiben.
A Toborzó bölcsit aztán szeptember 1.én el is kezdtük. 3 tündéri, frissen végzett fiatal kislány vigyázott a kölkökre, első héten minden gyerekre jutott egy felnőtt! mert az 5ből csak hárman kezdtük el azonnal a bölcsődét.
Óriási volt, Andris újra kivirult, az én szívem meg repesett a boldogságtól, és közben reménykedtem, hogy megússzuk valahogy a távolba járást...
És lőn! Andris alig 1 hete járt a Toborzó Bölcsibe, és újabb levelet kaptam, hogy szeptember 14.től fix helyet kapott az egyik kerület bölcsiben! (abban egyébként, amit elsőként jelöltem meg a 7 választható közül a kérvénylistámon)
A legnagyobb vicc, hogy a két hely majdnem egybeesik. A Toborzó Bölcsi ugyanis egy telken van azzal a bölcsivel, ahol a fix helyet kaptuk. Épp csak át kell sétálnunk a játszóházat a normál bölcsitől elválasztó kerítésen túli területre.
Így aztán szeptember második hetétől délutánonként a Toborzó Bölcsiből nem hazafelé vettük az utunkat, hanem átkéredzkedtünk barátkozás céljából a leendő bölcsink kertjébe, hogy Andris hadd barátkozzon az ottaniakkal, hiszen egy hét múlva, szeptember 14.étől már hivatalosan is ott lesz. Természetesen beszéltem előtte az igazgatónővel, aki jó ötletnek találta, hogy a barátkozást már megkezdjük. Egy héten keresztül minden nap kb. fél négytől fél ötig ott múlattuk az időt.
Ma pedig végre hivatalosan is elkezdtük ezt a végleges bölcsit. (Frogner Barnehage)
Hát, ahhoz képest, hogy múlt héten már milyen vidáman hancúrozott a gyerekekkel az udvaron, ma egy kicsit nehezen indult a barátkozás a csoportvezető bölcsis nénivel.
A bölcsis néni egy szuperhatározott, számomra kicsit sárkánynéniszerű valaki volt, aki nem törődött vele, hogy Andris belecsimpaszkodott a nyakamba, mindenáron azt akarta, hogy én csak menjek, majd ő bemutatja Andrist a gyerekeknek, meg minden.
Én meg csak nem mentem, hiszen a gyerekem egyáltalán nem érezte jól magát, talán össze is volt zavarodva, hogy a szuper helyéről most miért hoztam el, és akarom őt beadni ehhez a sokkal kevésbé kedves sárkánynénihez. Mikor neki már olyan jó volt a másik bölcsiben. Szóval, csak lógott a nyakamban, és akárhányszor megpróbáltam elindulni, rohant utánam - én meg megadóan szépen jöttem is vissza hozzá. Dehogy hagynám én magára a kisfiamat sírva! Ölbe kaptam és vártam, hogy mi lesz...
Aztán vettem a bátorságot, és felajánlottam a bölcsisnéninek, hogy talán játszhatnánk valamit közösen.
És közben bocsánatkérően mondtam, hogy ez most már a harmadik bölcsi, amit egy hónapon belül kezdtünk. Erre kicsit megenyhült. És aztán mentegetőzve hozzátettem még azt is, hogy az én gyerekem egy rém egyszerű gyerek, és ha nem az, akkor tudom, hogy igazán bajban érzi magát, és ilyenkor igazán egy kis többlet támogatásra van szüksége. És hogy az a tapasztalatom, hogy megéri a ráfordított energiát egy jó kezdet.
Mivel a bölcsisnéni nagyon arrogánsnak és türelmetlennek tűnt, szinte sürgetőleg ki akarta venni Andrist a kezemből, úgy éreztem, kicsit le kell állítanom. Volt merszem azt mondani, hogy én csupán meghallgatom a gyerekemet és érzékenyen reagálok rá. (ez benne van az ő programjukban!! - igazán elvárhatom, hogy ne csak papíron legyenek elveik, gondoltam!, hanem a gyakorlatban is megmutassák, hogy igen, a gyerekek valóban fontosak, és meghallgatják őket!)
Na, hát gondolom, ezzel kicsit érzékeny pontjára léptem, hiszen pont előtte beszélgettünk róla, hogy sikerült elolvasnom a pedagógiai programot is, és maximálisan egyetértek vele.
Ezek után azért mintha igyekezett volna ő is kicsit megértőbben viszonyulni hozzám és Andrishoz. Méltóztatott odahozni azt a játékot, amit Andris korábban már kinézett magának, de amit nem engedett neki, mivel azt a gyerekek készítették legóból.
De ezután a kis csörte után mégis odahozta ebből a kollekcióból azt a kis sárga házikót, amit nem a gyerekek készítettek, hanem ő. Végül is az nem lesz senkinek a sérelmére, ha Andris átrendezi a kockákat benne :)
Hát, mire idáig eljutottunk, azért az beletelt egy kis időbe...
Igazából végig csak arra várt, hogy tűnjek már el. Mert ő szeretne foglalkozni Andrissal, és szeretné őt egy kicsit megismerni.
Hát, részemről eléggé utálom, mikor valaki csak úgy lerohanja a másikat, és nem is figyel oda rá, hogy ő mit is akar...
Nem zavartattam magam, hogy ő mit akar, a gyerekem igényeit próbáltam követni.
És amikor eszembe jutott valami az ő pedagógiai elveikből, azt próbáltam hangosan is megemlíteni.
Működött. Visszavonulót fújt a sárkánynéni, és így aztán nagy nehezen Andris kezdett kicsit oldódni és játszani is. IGaz, hogy az ölemből nem lehetett sokáig letenni még, de azért érezhető volt, hogy "lazul a szorítás a nyakam körül"...
Mikor bevezetésként megkérdeztem bölcsisnénit, hogy van-e valamilyen játéka - kicsit provokatív voltam, de hát más nem jutott eszembe hirtelen - akkor kapcsolt végre. (belátta, hogy nálam nem tud erősebb lenni, és muszáj lesz neki alkalmazkodnia énhozzám!)
Kissé megbántva válaszolt, de válaszolt:
- Van, több is! Ugye, szereti a legot! Na, tessék, itt van a lego.
Sajnálatos módon ez nem egészen az ő korosztályának való lego, mert elég kisméretű, és ő egyáltalán nincs ehhez szokva, de azért vette nagoyn a lapot, és mégis elkezdett játszani vele. Ami szerintem egy óriási dolog! együttműködő volt!
És hogy végre közös tevékenységbe kezdtek, kezdtünk, lassan kirajzolódott a folytatás is...
Kicsit maradtam még, a bölcsisnéni minden rosszallása ellenére, majd megkértem a bölcsisnénit, hogy üljön a helyemre, Andris mellé, mert én most már igazán megyek.
Így is lett. Én felálltam, bölcsisnéni meg fogta Andrist, hogy ne szaladjon utánam. Búcsúzóul én is nagy puszit nyomtam bölcsisnéni orcájára, hogy lássa a kisfiam is: elfogadom azt a nénit, akivel őt otthagyom!
Aztán ajtó becsuk!
Persze, elfelejtettem ezt meg azt, meg amazt, az udvarról csak vissza kellett fordulnom, és az előszobáig visszamennem.
Természetesen jól hallottam, hogy Andris nem sírt már, - mondhatnám, szinte azonnal abbahagyta a sírást, miután eljöttem - amin nem is voltam meglepődve, ismerem őt jól, - ha nem vészes a helyzet, akkor már csak azért sír, hogy nekem megmutassa, hogy mennyire szeret ő engem... :)
De azért mégis, akármilyen sírásmentesen sikerült őt otthagynom, csak sírás fojtogatta az ÉN torkomat, mert valahogy egy világ omlott össze bennem az egész bölcsiről. Sokkal melegebb és elfogadóbb fogadtatásra számítottam. Első nap így bánni egy alig 2 éves kisfiúval!!! Micsoda dolog ez???
Mikor hazaértem, anyuval beszéltem vagy egy órát, és még sírtam is a telefonba, mire végre megnyugodtam.
Igaza van anyunak persze - miért is ne lenne jó helyen a gyerekem, gyerekszerető alkalmazottak vannak, és Andris biztosan nagyon jól fogja érezni magát.
De hát azért mégis, egy megszeppent, félénk kisfiút hagytam ott! Ő a legkisebb a csoportban, 12 gyerek közül.
3 után mentem érte, gondoltam, addig biztosan már aludt is, és biztos volt idejük kicsit jobban egymásra hangolódni, nélkülem...
Óvatosan belestem: a délutános bölcsisnéni (akit én személy szerint sokkal, de sokkal jobban szeretek) szemmel láthatóan szintén személyesen gondjaiba vette Andrist, mellette ült, amikor uzsonnáztak, és a kisfiam valamit nagyon nézett rajta. :) Lehet, hogy kedvesen beszélt hozzá? messziről úgy tűnt... És Andris is meglehetősen jó hangulatban volt...
Mikor kijött, tele szájjal kacagott, és hát... nem volt már egy ártatlan kisfiú valahogy!!
Egy vagány nagyfiúvá változott! Felszabadultan, boldogan mosolyogva jött hozzám ki, és rettentő elégedetten mutogatott körbe. Szemmel láthatóan teljesen fel volt dobva!! Alig akart hazajönni!
Én annyira megnyugodtam, hogy azt el sem tudom mondani!
Biztos vagyok benne, hogy jól be fog tudni illeszkedni, és hogy a bölcsisnénik kedvence lesz, mert nagyon okos és nagyon belevaló kissrác!!!
