A játszótéren bámulatos gyorsasággal fejlődik!
Tegnap felkunyerálta magát a csak a nagyobb gyerekek számára elérhető "akadálypályára" - emlékezett rá, hogy járt már ott felfedező-úton - igenám, de akkor az apjával együtt voltunk, és ő is vigyázott a kis életveszélykére.
Hagytam behúzni magam a csőbe, annyira, de annyira akart menni, és egy nagyobb kislány is segített a felkapaszkodásban. Mentem vele én is - de megfogadtam, egyedül többé nem teszem. Meg tudtam fogni ugyan a grabancát, hogy ne essen le, de egyedül elég nehezen tudtam lekászálódni aztán vele....
Ma is jó sokat kinn völtunk - remek napsütésben. És ma már hiába kunyerált a "nagy akadálypályára". Hagytam, hadd erőlködjön, de egyedül persze nem tudott felmászni, és így aztán, még néhány bepróbálkozás után, feladta.
A nagycsúszdát imádja, aztán a parkban is sétáltunk egyet - odajöttek nagy rikácsolva a sirályok és két vadkacsa is - gyönyörűek voltak, és most közelről is jól megnéztük, milyen is az a madár, amelyik azt mondja: háp, háp!
Pár napja kicsit megfázott ,mert már kivettem a babakocsiból a nagy bundabéléses zsákot, mivel nagyon felmelegedett az idő. Sajnos másnap hirtelen lehűlt - meg is lett az eredménye, csúnyán folyik az orra. Ma már sokkal jobb -bár még köhécsel néha.
A "belső vezérlést" is tanítgatom neki - nagy örömmel látom, hogy remekül működik.
Ma pl. mikor el akartunk indulni itthonról, nem akart beülni a babakocsiba. Bámulatos gyorsasággal megértette viszont, hogy amíg nem ül be, addig nem indulunk. Villámgyorsan be is ült azonnal.
A parkban aztán zsákmányolt egy kis rozsdás babakocsit, és azt kezdte tologatni, jó messzire tőlem. Hagytam, hadd menjen, teljesen biztonságos területen kóricált, de azért szemmel tartottuk egymást. Szólítgattam, hogy jöjjön vissza, közelebb, de nem akart. Egy bizonyos távolságnál viszont nem ment tovább - ott egy kicsit körbe körbe karikázott, aztán rászánta magát, hogy visszajöjjön hozzám.
Nem kiabáltam, nem mentem utána, csak hagytam, hogy megérlelje magában a döntést.
(a jómúltkor egy iciripicirit rá is ijesztettem, mert annyira el tud tűnni, anélkül, hogy nézné, hogy hol vagyunk - naná, minden gyerek ezt vcsinálja - hogy hagytam, hadd menjen, és elbújtam egy kicsit, hoyg ne lásson.
Nagyon érdekes volt. Nem sírt, pedig szerintem 5 perc is lehetett, hogy már felfedezte, hogy nem vagyok sehol. Nem esett kétségbe egyáltlán, visszabóklászott a játszótérre a parkból, és ott sétált. De azért láttam rajta, hogy kicsit el van veszve, nem tudja, hogy most mi újság... Aztán olyan közel jött a búvóhelyemhez, ohgy le kellett lepleznem magam. Egy kicsit aggódós és kicsit dühös képet vágtam, meg megkönnyebbültet is, hogy "megtaláltuk" egymást, felkaptam és sokáig magamhoz szorítottam. Éreztem ,hogy jólesik neki, nem sírt, de bizony nagyon csöndben volt és hosszú percekig élveztük egymás közelségét. Bizony, kicsit meg volt szeppenve. Máskülönben nem maradt volna nyugton - amilyen izgő-mozgó, ez ritkán fordul elő...)
Na, ez talán kezd már működni. És szépen lassan majd minden más is...
Önszabályozásra nevelem.
