Talán igen, ez a szereposztás illik legjobban hozzánk...
Én "enyelgek" a gyerekünkkel a pelenkacsere, fürdetés, etetés, játszás kapcsán - mert a pelenkázás közben egy hasrapuszi, vagy talpcsikizés a nagyágyon való hancúrozás közben mi más, ha nem enyelgés :)? és aztán ma ahogy az asztalon átnyúlva a számba rakta a kis villájával az ő kis tésztadarabkáját, aztán én meg fordítva ... - hát mi ez, ha nem a Nagy Udvarlásra való előkészítés :) ? és amikor a magyar népzenére táncra perdülök, karomban ritmusra himbálva a kis ördögfiókát, belepuszilva a nyakába? az mi, ha nem anyának az enyelgése az ő szerelmetes kisfiával :) ?
Apja meg szellemeskedik, és úgy hozza ki belőle a gyöngyöző kacagást.
Irigylem is apát a fotókon és videókon (én csinálom őket! olyan jó a témájuk :)!!) - piff, puff, csihi-puhi, itt jön a nagy medve, és ajajajaj, itt jajveszékel a kis királykisasszony, az ujjra húzható kis bábucska!
Andris meg gurul a nevetéstől, kapkod a játékmacik és királykisasszonykák után.
Az uszodában a nagylányokat utánozva ugrik be a partról a vízbe, és apjával a legnagyobb egyetértésben vagánykodik a mély vízben, természetesen apa nyakába csimpaszkodva. Múlt héten legnagyobb megdöbbenésünkre elkezdte ezt az ugrálós mutatványt, hogy az uszoda közönsége csak nézi, mit művel ez a kis pocakos totyogó?? A partvonalról ugrált óriási hasasokat a nagy vízbe, mi meg csak úgy lestünk, hogy milyen mélyre merül a víz alatt, és vajon feljön-e még időben, vagy érte kell menni?
Egy biztos: a feltétel nélküli elfogadás és gyöngéd szeretet és közös huncutkodás szerencsére szinte teljesen kitölti az együtt töltött időnket. Sírni nagyon ritkán sír - olyankor is csak röviden.
Ha jól veszem észre, egyre kevesebbet hisztizik. Mintha kezdené megtanulni, hogy nem nagyon megy vele semmire.Vagy ez így nem is pontos - inkább mintha nem lenne szüksége rá. Egyszerűen elmúltak ezek a "rohamok". Nem önti el olyan hatalmas indulat - talán így a leghelyesebb kifejezni - ami ledöntené a lábáról. :)
Az is igaz, hogy két napja, mikor vendégeink jöttek vacsorára, sikerült kihisztiznie magát az ágyacskájából, annyira ragaszkodott, hogy ő is köztünk lehessen. Nem is igazi hiszti ez már, csak az én érzékeny anyai fülemnek fontos, hogy magasabb fokozatba kapcsolt sírásnál, mint általában.
Persze, nem hagytuk sírni, mint ahogy korábban sem soha. Végül is nem a világ vége, hogy a barátainktól is kapott egy kis extra szeretetet...
De a többi dolog esetében például beletörődik, hogy a kedvenc kulcsát a kulcstartóról nem kapja meg, és bizonyos dolgokat hiába követel, már tudja, hogy ha nem lehet, hát nem lehet. Úgy vettem észre, hogy bármennyire is engedégeny szülők vagyunk, és ezt ő tudja is nagoyn jól :) - ha belül erős az elhatározás, és valóban, tudjuk is egy dologról, hogy semmiféle körülmények között nem engedhetjük a kisfiunkat játszani vele, akkor, a figyelmét elterelve és megvigasztalva persze, felhagy előbb utóbb a hisztivel. Nem veri magát a földhöz pl. már egyáltalán, ahogy pedig korábban sűrűn tette.
Ilyenkor sosem vagyunk dühösek vagy engedékenyek vele.
Mérlegelünk: vajon engedhetünk-e erős kívánságának, vagy sem. Ha igen, akkor engedünk. (mint pl. a vendégek esetében - letettünk róla, hogy mindenáron ágyba dugjuk - végül is a vendégek is örültek, hogy kicsit dajkálhatták.) De ha olyasmit kér, amit semmi áron nem engedhetünk meg neki - akkor felkapjuk a tett és a vágy helyszínéről, és valami mással próbáljuk lekötni a figyelmét.
De nagoyn sok esetben engedünk, engedek neki olyan helyzetekben is, amikor pedig a szülőknek valószínűleg 99 %-a nem engedne.
Úgy vagyok vele, hogy a különböző háztartási és műszaki cikkek bizonyos határok között való felfedezése, szülői segédlettel, nem olyan megbocsáthatatlan bűn...
Kb. két hete pl. a mikrohullámú sütőt vette tüzetesen vizsgálat alá.
Fogta a kis székét, és odahúzta a konyhapulthoz, ahol a mikro áll. Nem lehetett volna lebeszélni róla, úgyhogy engedtem neki. Sőt, segédkeztem a nagy felfedezésben :)
Láttam, ahogy forognak a kis agyában a fogaskerekek... hogy lehetséges ez, hogy mindent úgy csinálok, mint anya, és mégsem indul el a melegítés???
Kinyitotta az ajtaját, kirámolta az üvegtálcát és alóla a műanyag karikát (nekem adogatva őket), betette az üveg tejet, rácsapta az ajtót, megforgatta a megfelelő gombokat, mindkettőt tekergette ide-oda, aztán elölről - üvegtálca és műanyag karika vissza, tejecske is vissza, tekergetés - de sajnos semmi. Még egy darabig próbálkozott - de aztán elunta.
Eztán is akárhányszor a mikrohoz felmászik, hogy próbálkozzon a beindításával, mindig kihúzom a konnektorból a csatlakozó dugót, és így nem bánom, hogy "felfedezi".
Viszonylag kevés dolgot tiltunk meg.
Még a nagylétrára is felmászhat. Először nagyon aggódtunk, és álltunk mögötte, sőt, fogtuk a derekát. Ma már szinte oda sem kell néznem, ha nekiiramodik, olyan ügyesen veszi a fokokat, és aztán diadalmasan néz körül a legfelső szintről! Aztán ha apja lerámolja onnan, jön a sírás-rívás, és anya... hátha egy kis puzzle kirakás vagy bábozás lekötné... legtöbbször a kulcsommal beéri... :)
Keveset tiltunk tehát, viszont nagyon sok mindent kérünk. Még olyankor is inkább a kéréshez folyamodom, amikor pedig félő, hogy veszélyes helyzet alakulhat ki. Ma pl. megkaparintotta az étkezőasztalról az üvegtálkát, és nagy vidáman lábujjhegyről pipiskedve belecsúsztatta a mosogatóba. Végigkísértem az útját, és türelemmel kivártam, amíg ő maga eldönti, mit akar az üvegtálkával. A mosogatóba való zökkenőmentes érkezését meg magam segítettem elő. De a megkaparintott csavarhúzót is inkább kérem, mint erővel elveszem... Persze ,így kicsit hosszabb időbe telik, és legtöbbször nem is sikerül a dolog, de azért mégis jobban esik a lelkemnek, és szerintem az övének is, hogy nem azonnal ott kezdtem, hogy erővel kicsavartam a kezéből az illető dolgot...
Különben nagoyn édes, hogy amikor kérek valamit, akkor kétségbeesetten szorítja magához a dolgot, és rázza a fejét... Aztán kérem másodszor és harmadszor is, de ő csak rázza a fejét. Olyankor valami más tetszetős dolgot kínálok fel cserébe, és ha el is kell végül vennem azt a bizonyos dolgot, amit éppen megkaparintott, éktelen sírás-rívás helyett egy enyhébb lefolyású panaszkodással-sivalkodással megússzuk a dolgot.
Gondolom, részben ettől, hogy szinte mindent megengedünk neki szülői felügyelet mellett, elképesztően ügyes már. Magától bemászik az etetőszékbe (odahúzza előbb mellé a nagyszéket, arra felmászik, és onnan be az etetőszékbe)-és még a biztonsági övet is bekapcsolja :) Mivel ha nem akarja, már nem tudom betenni az etetőszékbe, leggyakrabban rámutatok, és megkérdezem, hogy nem volna-e kedve inkább oda beülni? Legtöbbször rázza a kis fejecskéjét, és felhúzódzkodik a nagyszékre, és így eszik velünk a nagy asztalnál.
A nagy pilates labdát ügyesen visszagurítja apjának vagy nekem.
Ma apja helyett én labdáztam vele, elővettük a kislabdát is - visongva hajigálta felém, én meg igyekeztem elkapni egy kis kosárkával. Elképesztően pontosan és energikusan céloz! Gurgulázott a nevetéstől, hogy milyen ügyesen dobálja a labdát anyának, és anya milyen ügyesen kapkodja el a feléje száguldó labdákat!
Villával már régóta nagyon ügyesen eszik. Újabban már a kanálhasználatról sem igen lehet lebeszélni - igaz, a kanalat még visszájára fordítva gyömöszöli a szájába, de remélhetőleg majd ezen a téren is ügyesedni fog.
Ma végre megszámoltam a fogacskáit - bizony, 16 kis fog mind kint van! Jöhet majd még hozzá később a 4 hátsó őrlőfog. Akkor lesz húsz.
Minden perc boldogság, amit együtt töltünk, igazi kis vasgyúró zsivány, de nem aggódom, hogy hiperaktív lesz. Most ,hogy úgy döntöttem, akár a házimunka rovására is inkább vele foglalkozom ténylegesen, és ahelyett, hogy ahogy szoktam, szabadjára engedem a lakásban, hogy felfedezze, amihez kedve van, inkább odaülök mellé, könyvet nézegetni, építőkockával vagy egyebekkel játszani.
utánzóképessége is elképesztő. Hihetetlen jó megfigyelő, elles mindent.
Mama és Papa mellett már mondta egyszer, hogy "Hi!", a szomszédnak köszönve.
Ma pedig vau, vau!, mutogatta a képeskönyvben a kiskutyát!
Három napja meg azt mondta: kaka! és tényleg, kaka volt a pelenkában!
