Na, hát az én kisfiam aztán igazán tud hisztizni!
Ha valamelyik kábelt szeretné éppen magára tekerni, vagy a nagy állólámpát a földre teperni, hogy kézzel is megfoghassa az égőt, amit a kapcsolóval olyan ügyesen kapcsolgat le-föl, vagy a számítógépet akarja elérni a kis drága, mert az olyan érdekes, és még folytathatnám... és mindezt anya nem engedi, akkor kitör bizony rúgkapál és dobálja magát, egész kis testével tiltakozik az akadályoztatás ellen, és a hangját is kiereszti a kis életveszélyke!
Annyira édes még a hisztizésben is, és annyira értem, hogy ő most már igazi, tevékeny részese akar lenni a világnak, hogy nem bírom ki mosolygás, sokszor nevetés nélkül, amikor ilyen konfliktusba keveredünk.
Hogyan kezelem?
Puszilgatom, és mondogatom neki, hogy ez nem kisfiúknak való, felkapom a kis kapálózó ördögfiókát és elviszem a tett helyszínéről.
Sokszor persze ilyenkor fel is kell függesztenem, amit éppen csinálok, mert másképp nem lehet elterelni a figyelmét.
Megteszem.
A blogolást, a vasalást, a teregetést, akármit, kicsit későbbre halasztom, olyankorra, amikor zavartalanul tudom tenni a dolgomat. Mondjuk nagyon elmélyedt a járókájában, vagy - inkább ez utóbbi a gyakoribb - éppen alszik.
És reszket az anyai szívem a büszkeségtől és boldogságtól, hogy ilyen erős akarata van a kisfiamnak. Tudom ,ohgy ez jól jön majd, ha célkitűzéseit el akarja érni, legyen az tanulás, életpálya, sport, egyéb hobbi.
