A kisfiam úgy dühbe gurult ma, hogy viszonylag váratlanul tiszta erőből a kezében levő kanál nyelének a sarkával úgy a fejemre ütött, hogy a vérem is kicsordult...
Az ütés elképesztően erős volt - bizony, elsírtam magam a fájdalomtól, apa pedig azonnal letette a videokamerát, és felkapta a gyereket, hangosan rákiabálva, hogy hei, ezt nem szabad! - és bevitte a gyerekszobába...
Én pár perc múlva magamhoz tértem a fájdalomból és csodálkozásból, és utánuk mentem...
Szerencsére apa is teljesen higgadt maradt, és próbálta lecsendesíteni és lefogni az ölében üvöltő és rúgkapáló Andrist.
Utólag is rettentő büszke vagyok magunkra, hogy sikerült megőriznünk érzelmi egyensúlyunkat, egyikünk sem kiabált vagy csapott Andrisnak még a fenekére sem, teljesen kontroll alatt tartottuk a kissé elszabadult helyzetet, egyikünk sem borult ki, vagy büntette meg Andrist, aki szemmel láthatólag szinte a beszámíthatatlanságig bepörgött.
Az apja csak annyit mondott neki - igen felemelt hangon -, hogy nem szabad megütni a mamát!
Én meg próbáltam elmagyarázni neki, hogy nagyon fáj, amit csinált. De nem nagoyn hiszem, hogy eljutott a tudatáig, bár tény, hogy meg volt kicsit lepődve attól, hogy sírtam.
Csak ült az apja ölében és ordított, mint egy fába szorult féreg hogy ő benn akarja megenni a joghurtját a nagyszobában a kanapén.
Tk. ezen "vesztünk össze". Nem engedtem neki, hiszen a joghurtos tál csurig volt töltve - már az ő kívánságának engedve - és én láttam, hogy már azt sem tudja, hoyg miért sír, és mit is akar valójában, csak belepörgette magát egy helyzetbe, és nem tud leállni.
Amikor apja ölében nem tudott megnyugodni, én vettem ölbe, bevert fejjel, mégis nyugodtan, nem haragosan, telve szeretettel és megértéssel, és boldogan, hogy ő sem harcol már velem, egy ütés elég volt.
Ringattam, nyugtatóan veregettem kicsit a hátát, és mondogattam neki - nincs semmi baj, kimegyünk kicsit a kertbe. Ő továbbra is csak hajtogatta, hogy benn akar enni - igaz, már kevésbé meggyőzően.
A kertben az ölemben ült, nem kapálózott már, és lassan megtörtént a belső lelki fordulat.
már nem velem harcolt, hanem saját magával vívta óriási lelki csatáját. Már megértette, hogy nem mehet be a nappaliba joghurtot enni, és hogy hiába volt dühös rám, ezzel nem jutott közelebb a céljához.
És bár úgy van, hogy szeretett volna "megölni" abban a pillanatban, amikor lesújtott a kanállal a fejemre - szerencsére nem haltam meg, viszont sajnos továbbra is akadályt gördítek kívánságának teljesítése elé...
Azt is megértette, hogy én, aki ilyen óriási gonoszságot követtem el vele szemben, ugyanaz a szeretetteljes anyja vagyok, aki most az ölében ringatgatja, és vigasztalja ezért az óriási veszteségért, hogy neki mégsem szabad mindent.
Tk. minden egyes ilyen hisztivel közelebb kerül a valósághoz és önmagához - feltéve, hogy mi, a szülei, a valóság talaján tudunk maradni és szeretettel közvetítjük felé a számára még oly fájdalmas valóságot...
Lépésenként megszabadul így attól az illúziótól, hogy ő mindenható. Legalábbis remélem :)
Mivel a kertben is csak tovább követelőzött, és nem tudott megnyugodni, elővettem a "Fast-food language"-t - azaz visszamondtam neki szóról szóra a "rendelést" -így tükröztem a mondanivalóját, a megfelelő testbeszéddel is kiegészítve : "oda, oda be akarsz menni! Oda!" - még az asztalra is rácsaptam dühösen és erősen! ha nem is pontosan azzal az elánnal, ahogy ő ütött a fejemre, azért elég erősen ahhoz, hogy demonstráljam, milyen erős ez a vágy...
Ezt párszor megismételtük, s így, - kb. 4-5 perc múlva - kezdett lenyugodni. Az ,hogy megértik az embert, mindig megnyugtató. Ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy eljusson a tudatáig, hogy értem a kívánságát.
Mikor már kicsit megnyugodott, konfrontálódni is mertem vele ismét - óvatosan elmondtam ismét azt is, hogy hiába akarja, sajnos oda nem mehet be.
Persze, hogy ettől nagyon elkeseredett megint.
Tényleges, valódi mély lelki fájdalom az, amit ilyenkor átél egy kisgyermek. Valamit szeretne, és azt nem lehet. Gondoljunk csak bele, mi hogy érzünk iyle helyzetben. Valamit nagyon, de nagoyn szeretnénk - és mégsem lehet.
A hatalmas belső lelki csata annyira megviselte, hogy miután elcsendesedett, 1 perc múlva már végsőkig kimerülten és mélyen aludt a karjaimban. Arra sem ébredt föl, hogy fölvittük a szobájába, és befektettük az ágyába.
A videóról újrajátszva az indulatkitörése előzményeit, már látom, hogy igazából mi is mehetett végbe kismanóban.
Először csak rettentő nagy önbizalommal elindult a joghurtostálkával a nappali felé, és én feltartóztattam. Erre ő szirénázni kezdett, és csak hajtogatta, hogy ő be akar menni. Én meg szépen és szelíden magyaráztam neki, hogy nem lehet, mert nézze cscak meg, minden oldalon csorog a joghurt ki a tálkából. - és most egy életre megtanultam, hogy észérvekkel vitázni egy 2 és fél évessel, egyenlő az "öngyilkossággal", azaz mintha csak hergeltem volna!!
Erre stratégiát váltott, és igen elszántan szembeszegült velem, és azt mondta: anya, menj innen. Menj innen! Menj innen! - Már nem csak tehetetlenül sírt, hogy ő mit szeretne, hanem kiadta a parancsot, mit kellene nekem tennem! - ha egy krimiben látjuk ezt a helyzetet egy felfegyverkezett rablóval, akkor az valószínűleg azt is hozzáteszi, hogy menj innen, vagy szitává lövöm a fejedet! És ha az illető nem engedelmeskedik...
A videot apával közösen kielemeztük, saját hibáinkat is fülön csíptük.
Egy biztos - hasonló jelenetnek nem szabad megismétlődnie, mindent el kell követnünk, hogy békés megoldást találjunk! és egyikünk se sérüljön, sem lelkileg, sem fizikailag egy lehetséges konfliktushelyzetben!
Megállapítottuk ugyanakkor, hogy helyes volt részünkről határt szabni, akármilyen nagy ellenállásba ütköztünk, és helyes volt nem beleegyezni abba, hogy a joghurttal a kanapéra telepedjen a nappaliban.
Leszögeztük, hogy legközelebb konfliktushelyzetben a "támadásra alkalmas eszközt" azonnal el kell venni tőle, és rövidebbre kell zárni az egész folyamatot. Nem szabad odaállni őt győzködni, hogy mit miért nem lehet, mert teljesen felesleges, észérvekkel egy ilyen elkeseredett vággyal szemben nem lehet harcolni - csak eszkalálódik a helyzet!!! És ha Andris belesodródik egy mély érzlemi örvénybe, ahonnan már nem tud kijönni egyhamar, az egyelőre még nem az ő hibája, nem ő tehet róla - ő még nem tud felelősséget vállalni az érzelmeiért!
Sokkal inkább a mi felelősségünk és a mi hibánk, ha nem tudunk békés kiutat találni a konfliktushelyzetből!
És ha hibázunk, annak elég fájdalmas következményei lehetnek!
Jobb lenne ezeket elkerülni! Például úgy, hogy azonnal alkalmazzuk a "visszatükrözést" - vagy megpróbálunk még időben helyszínt és témát váltani!
Lassítva nézem újra és újra a videot és értem meg a szocializálás elképesztő fontosságát.
A szocializálás azt jelenti, hogy egy akarnok vademberből egy együttműködő kisgyermeket, felnőttet fabrikálunk, aki képes mások szempontjait is figyelembe venni, fékezhetetlen indulatait mégis megtanulni kordában tartani...
Ha a gyerekem ezt a mozdulatot 16 évvel később követi el - mert mondjuk nem tanulta meg, ohgy hogyan uralkodhat saját magán -, talán nem élem túl az ütését. Mire teljesen kifejlődik a fizikai ereje, őszintén remélem, hogy már kordában tudja tartani az indulatait, - ehhez elsősorban az kell, hogy mi szülők se rémüljünk meg vagy pörögjünk be az ő elképesztően erős, viharos, forrongó érzelmeitől, hanem megőrizve a hidegvérünket, képesek legyünk lecsendesíteni őt. Csak az a szülő képes helyes mintát adni a gyermekének az érzelmek viharos terepén, aki maga is képes a saját érzelmi kontrollját megőrizni!
Talán nincs is ennél fontosabb küldetése egy szülőnek.
Teljesen a témához passzol az az új gyermekkönyv, amit most kölcsönöztem ki a könyvtárból Andrisnak :Where The Wild Things Are.
Csodálatos, ahogy egy kisfiú leszáll a saját lelke mélyére, - a szobájából egy varázslatos, képzeletbeli utazást tesz a Vadak Földjére - és ott képes megszelidíteni a démonait. Nem véletlen, hogy világsiker. Egy csodálatos klasszikus, amelyet már 19 millió példányban adtak el különböző nyelvekre lefordítva a világon. Hogy éppen magyarra miért nem fordították még eddig le, az egy rejtély. Épp most olvastam a hírekben, hogy hamarosan film is készül belőle!
Hát most erről van szó, ezt kell megtanulnia Andrisnak is.
Leszállnia a lelke mélyére, és megszelidítenie saját indulatait.
Egyelőre még a mi segítségünkkel, de pár év múlva már talán egyedül is képes lesz rá...
