Elég bűntudatom támadt miatta, hogy életemben először kissé hangosabban rászóltam a gyermekemre, sőt, erélyesen oda is raktam még egyszer a pelenkázóra, de már nem bírtam idegekkel ,hogy örökké tekereg-nyekereg, mintha nem is tudom, mit csinálnék vele azon a pelenkázóasztalon. Borzasztóan utálja, és rúgkapál és mindent elkövet, hogy ne tudjam kicserélni a pelenkáját.
Talán a hátán utál feküdni - alváskor is sokszor felhúzott lábacskákkal hasra kunkorodva alszik - talán a hideg műanyag borítást utálja - ezt kivédendő már tettem rá meleg takarót is, amit persze, ha kényesebb műveletről van szó, el kell távolítanom kis időre, amig a nagyját ki nem takarítom a kakinak - de akár hogy is, csak sivalkodik a kezem között, ha pelenkacserére kerül a sor.
Már azt is próbáltam, hogy hagyom, hogy felálljon és a falnak támaszkodjon - de hát őszintén szólva így nem az igazi...
Naszóval ekkor jött a rákiabálás és helyrerakás.
Azóta, bár továbbra is utálja a dolgot, szófogadóan fekszik hanyatt! És nyafogva várja a művelet végét.
De legalább már nem kell harcolnom vele. Olyan erős, hogy ha belekapaszkodott mondjuk a pelenkázóasztal szélébe hasragördülve, hát komolyan kellett vele bírkóznom, hogy elengedje, amit éppen sikerült megragadnia, és újra a hátára fektessem.
