Tegnap a kisfiamra a ruhaüzletben olyan sírási roham tört rá, hogy egész leizzadtam tőle. Ez valami új!
Szerintem marha melege lehetett, kénytelen voltam csapot-papot otthagyva elhagyni az üzletet, metr annyira vigasztalhatatlanul sírt.
De kinn az utcán is folytatta, és csak akkor nyugodott meg, amikor kivettem a kocsijából, és a karjaimba zártam.
Így álldigáltunk hosszan, aztán megpróbáltam visszarakni a babakocsiba, elvégre haza kellett volna jutnunk valahogy. De újra rázendített. Mivel mégis muszáj volt beszíjaznom, csak úgy tudtam valahogy megnyugtatni, hogy a kezemet foghatta, sőt, mellette kellett gyalogoljak. Mondjuk így is sírt, de szemmel láthatóan díjazta az igyekezetemet.
Hogy mi lelhette, sosem fogom megtudni.
De komolyan vettem a félelmét, vagy anya-hiányát, és igyekeztem megvigasztalni.
Az jutott eszembe, hogy amikor megszületik egy kisbaba, úgy néz ki, mintha anya és gyermeke már ketten lennének. És hogy ez igaz is, meg nem is. Duálunióban vannak, ami azt jeletni, hogy egy egészséges szimbiózisban él a kisbaba az anyukájával.
A kisbaba, majd kisgyermek kiszolgáltatottsága még sokáig, nagyon sokáig megmarad.
Hogy egy picit jobban bele tudjuk élni magunkat a kisbaba és kisgyermek helyébe, javaslom, képzeljük el, hogy megkötözve ledobtak minket a dzsungel kellős közepébe, egy szerető és figyelmes bennszülött karjai közé.
Ő az, aki kitalálja a gondolatunkat, hogy mit szeretnénk: enni, inni, pisilni, kakilni, melegünk van, fázunk, vagy csak nem jön álom a szemünkre a sok izgalomtól és fáradságtól.
Amikor a bennszülött mondjuk már látja, hogy nem fogjuk őt bántani, szép lassan leszedi a kezünkről és a lábunkról a kötést, és szabadon enged minket. :)
De vajon el mernénk-e kóricálni nagyon messzire?
És nem jönne-e azonnal a frász ránk, ha egy másodpercre is egyedül maradnánk az ismeretlen növények, állatok, és idegen bennszülöttek között?
Na, hát valahogy így kell elképzelni a kis embereket, legalábbis szerintem.
A dzsungelbe ledobott civilnek is szüksége van rá, hogy felkészüljön a rá váró megpróbáltatásokra, hogy el merje engedni a bennszülött kezét, és akár egy lépést is merjen egyedül tenni a számára rémisztő és ismeretlen, mégis vonzó és gyönyörű környezetben. Ugyanakkor idővel, ha felbátorodik, egyre jobban kiismeri magát és önállóan, de a bennszülött felügyeletét igényelve, maga is tesz kisebb, majd egyre nagyobb felfedezéseket.
Kisbabánk sincs másként. Minél hamarabb sietünk a segítségére, és minél empatikusabban fordulunk felé, annál inkább érezheti: nincs igazán veszélyben, a fenevadakat anya távoltartja, vagy ha idemerészkednek, apa majd jól lebunkózza őket, a dzsungel szerethető, kiismerhető, megtanulva a játékszabályokat, élhető, szórakoztató hely!
Aki nem hiszi, járjon utána! :)
